A magyar filmművészet Bódy Gábor által leírt, hatvanas években kialakult objektív és szubjektív formája a hetvenes években kétirányú, méghozzá széttartó stilizálási folyamaton megy keresztül. Az objektív látásmód a társadalmi folyamatok még közvetlenebb, szociológiai leírására törekszik (ezt valósítja meg a korszakban a dokumentarizmus), a szubjektív beállítódás pedig, túllépve az önéletrajzokon, a stílus személyességét hangsúlyozza. (Az utóbbi eljárás a korszak kritikáiban a legtöbbször pejoratívan értelmezett “esztétizmus” címkét kapja.)

 

Közös vonása ugyanakkor mindkét törekvésnek a hagyományos történetmondás háttérbe szorítása, az elbeszélésmód fellazításával párhuzamosan a képi megoldások felerősítése, az epikus formákat (így például a parabolát) is átható allegorizálás. Az irányultságában széttartó, ám az elbeszélést hasonló módon szétziláló folyamat végpontja a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján – immár a nyolcvanas évek filmtörténeti korszakának részeként – nem véletlenül a történetmondás “kettős” rehabilitációja: az ún. “ötvenes évek”-filmek alkalmat adnak az analitikus-objektív és az emlékező-szubjektív, azaz a társadalmi elkötelezettségű morális szemléletmód ötvözésére, s ezzel visszacsatolást jelentenek a hatvanas évek végén megszakadt hagyományhoz; a Bódy Gábor által felvetett (és részben meg is valósított) “szuperfikcionalizmus” pedig “az új érzékenységgel rendelkező epikus nagyrealizmus újjáéledésének igényével” a nyolcvanas évek posztmodern törekvéseit előlegezi. 

 

A hetvenes évek két, egymással párhuzamosan futó, meghatározó irányzata tehát a hatvanas évek hagyományát folytató szerzői attitűd és a szemléletbeli és formai megújulást hirdető dokumentarizmus. Mellettük találjuk azokat a stiláris, tematikus vagy műfaji csoportokat, amelyeknek önállóságuk mellett legfontosabb vonásuk éppen az, hogy mindkét irányzattal kapcsolatba hozhatók: a groteszk és a szatíra, valamint a nemzedéki közérzetfilm egyaránt érintkezik a szerzőiséggel és a dokumentarizmussal, míg a műfajiság, épp ellenkezőleg, a két irányzattal szembeni alternatíva lehetőségét veti fel – Szomjas György “easternjeit” leszámítva -- sikertelenül. 

 

A dokumentarizmus a korszak valódi újdonságot hozó irányzata: hozzá kapcsolódik az évtized sajátosan magyar műfaji alakzataként értékelt, a dokumentarista és fikciós módszer ötvözéséből születő fikciós dokumentumfilmek (vagy dokumentum-játékfilmek) csoportja (Budapesti Iskola). Ezt megelőzően a dokumentarizmus stílusként a realista játékfilmben is megjelenik, a Balázs Béla Stúdió műhelyéből pedig a hatvanas-hetvenes évek fordulójától készülő rövid- és egészestés dokumentumfilmek hatnak termékenyítőleg a játékfilmesekre, illetve készítik elő a fikciós dokumentumfilmek útját. S végül a korszak legfigyelemreméltóbb, legeredetibb művei is a dokumentarizmus meghaladásával próbálkoznak: a realista valóságábrázolás talajáról elrugaszkodva építik fel a konvencionális realizmusképünktől igencsak távolra sodródott világukat. A valóság szociológiailag pontos képe ezekben a filmekben áttetszővé válik, a dokumentarista stílus leleplezése révén pedig egy sajátos “filmnyelvi igazság” képe sejlik elő. A valóságosnak mondott világ fantasztikus, a fantasztikum hétköznapivá vált – sugallja az egyén döntési lehetőségét egyszerre le- és felfokozó, s ezáltal a szabadság lehetőségét a szabadság hiányában felvető mű, Jeles András korszakzáró A kis Valentino című filmje. 

A dokumentarista stílusnak fontos szerep jut a korszak játékfilmjeiben. A kiindulópont valamennyi alkotó esetében a hatvanas évek illúziórealizmusával való elégedetlenség: a társadalomkritikai realizmus konvenciói kiüresednek; a hagyományos színészi eszközökkel és dramaturgiai fordulatokkal nem lehet többé hiteles történeteket elmesélni. A közvetlen valóságábrázolás terén magától értetődően adódik a dokumentumfilm műfaja – amelyhez gyakran fordulnak a játékfilmrendezők is. 

Stiláris szempontból figyelemre méltóbb és nagyobb hatású folyamat a játékfilmek dokumentarista stilizációja. Bacsó PéterFejlövés, Kovács AndrásFalak és Staféta, valamint Zolnay PálFotográfia című filmjei a korszak kezdetén pontosan jelzik az idősebb generáció vonzódását a dokumentarista stílushoz. Filmtörténeti szempontból sajátos kettősséggel találkozunk: a közéleti elkötelezettségű “kérdező film” hatvanas évekbeli hagyománya szinte töretlenül folytatódik, ugyanakkor a filmek műfaji és stiláris szempontból meglepő bátorsággal szakítanak a hatvanas évek elbeszélői hagyományával, eljutva a narráció teljes felszámolásáig (Fotográfia).

 

A Balázs Béla Stúdióban, illetve a Főiskolán vizsgafilmként készülő rövidfilmek elsősorban cinéma direct módszerrel igyekeznek feltárni a hétköznapok esendő és esetleges, mégis jellegzetes, a társadalom egészét minősítő pillanatait. A hatvanas évek közéleti szemléletmódjához képest jelentős elmozdulás figyelhető meg az analízis felől a leírás irányába; a külső, intellektuális szempont helyett a feltárt életanyag belső ellentmondásának a kibontására. Ez a szemléletmódbeli váltás szükségszerűen vezet a kiáltvánnyal is nyomatékosított szociografikusabb hozzáálláshoz (Szociológiai filmcsoportot!), a cinéma direct módszer pedig rugalmasabb gyártási hátteret követel meg a Balázs Béla Stúdiótól. A szerény reformot sikerül végrehajtani, így a hetvenes évek elején a Stúdió filmjeinek meghatározó része ezzel a módszerrel készülhet el. Az analízis elutasítása ugyanakkor felerősíti a dokumentumfilm műfajától korábban idegennek vélt stiláris eljárásokat; azzal, hogy az alkotó nem egy intellektuális prekoncepció igazolását várja az anyagtól, struktúraszervező erővé lép elő a lírai (Elek Judit, Ember Judit, Grunwalsky Ferenc, Gyarmathy Lívia) vagy a groteszk stilizáció (Gazdag Gyula, Szomjas György, Böszörményi Géza, Dárday István). A dokumentarista stilizációnak az évtized során végül létrejön egy “köznyelvi” és egy experimentális változata: az előbbibe a dokumentarista módszert játékfilmes elemekkel ötvöző fikciós dokumentumfilmek tartoznak, az utóbbiba a Balázs Béla Stúdióban 1972 és 1975 között készült Filmnyelvi sorozat, valamint a szintén Bódy Gábor irányításával működő K/3-as csoport filmjei. 

 

Míg a dokumentarista filmnyelvi kísérletek, illetve a dokumentarista stílus reflexiója egyre periferikusabb műveket eredményez, a dokumentarista stílusú játékfilmek nyomán kialakul a hetvenes évek “mainstream”-jének is nevezhető irányzat, a nemzedéki közérzetfilmek laza csoportja. A nemzedéki közérzetfilmek a hatvanas évek közéleti hagyományát folytatják a hetvenes évek megváltozott társadalmi hangulatában, lényegében hasonló alapállásból, csak kiábrándultabb, cinikusabb attitűddel. Stiláris szempontból a kiindulópont szintén a dokumentarizmus, hiszen a hiteles valóságábrázolás igénye ezeknél a filmeknél is ugyanúgy fennáll, mint az analizáló problémafilmeknél, az utóbbiak esszéizáló, dokumentarista dramaturgiájával szemben azonban itt egy líraibb, a korszak meghatározó életérzését, a “csellengést” a filmforma szempontjából is adekvátan tükröző dokumentarista stílusú megoldással találkozunk (Mészáros Márta korai filmjei a Holdudvar kivételével, Gábor Pál: Horizont, Utazás Jakabbal; Kenyeres Gábor: Végre, hétfő; Szörény Rezső életműve). 

A hetvenes évek filmtörténetének másik markáns vonulata a “szubjektív forma” hatvanas évekbeli hagyományának folytatása, amely – miután ezt az előző évtizedben Jancsó, Szabó, Gaál, Kósa és Sára, azaz a magyar új hullám megelőlegezte – a szerzői film fogalmával írható le. A tágan értelmezett dokumentarizmushoz képest ez, ha lehet, még lazább filmcsoportot jelent. A hetvenes évek szerzői irányzata különféle elbeszélésmódbeli, stiláris és tematikus metszetekben szemléltethető.

 

Az évtized elején még önálló stílustörekvésként jelentkező, majd később elsorvadó, illetve vígjátékká oldódó groteszk korai és szinte egyetlen darabja, Gyarmathy LíviaIsmeri a Szandi mandit? című filmje mellérendelő szerkezetével rúgja fel a hagyományos történetmondás szabályait, és hasonló módon duzzaszt fel epizódnyi eseményeket Böszörményi GézaMadárkák című munkája is. E mellett a groteszk, valamint a hatvanas évek hagyományát folytató történelmi és társadalmi szatíra gyakran párosul parabolikus formával (Lányi András: Segesvár; Kardos Ferenc: Egy őrült éjszaka; Sára Sándor: Holnap lesz fácán), amely metaforikus szintre emeli az elbeszélést, illetve él a műfaji stilizáció lehetőségével (Sándor Pál: Régi idők focija). 

A jancsói parabola is hasonló folyamaton megy keresztül, ahogy az Égi bárányon belül, majd az azt követő filmekben, a Még kér a népben és a Szerelmem, Elektrában a parabolikus elbeszélésmódot felváltja az allegorikus stilizáció. Az elbeszélésmód szempontjából még látványosabb a váltás Szabó Istvánnál, aki az “én” szubjektivitását előbb egy-egy allegóriába kódolja át (a Tűzoltó utca 25.-ben a ház, a Budapesti mesékben a villamos metaforikus képébe), majd a Bizalommal kezdődően feladja ezt a közvetett egyes szám első személyű elbeszélői pozíciót is. Visszatérve a parabolákra, illetve az ezen belül leggyakoribb történelmi parabolákra, a történelem “meta”-története a hetvenes évek második felétől fokozatosan átadja a helyét a történetet önértékén elbeszélő történelmi analógiának (Kézdi-Kovács Zsolt: Romantika; Gábor Pál: Járvány), illetve a felidézett történelmi esemény rejtett-pszichológiai (Grunwalsky Ferenc: Vörös rekviem) vagy látványos-drámai (Sára Sándor: 80 huszár) értelmezésének. 

 

A szerzői stilizáció harmadik vonulatát az időfelbontásos elbeszélésmód radikalizálódása jelenti. A flash back már a hatvanas évek filmjeinek is meghatározó struktúraszervező elve, ám anélkül, hogy feloldaná múlt–jelen–jövő határait, hiszen mindig pontosan nyomon követhető, mikor melyik idősíkban mozgunk, az események milyen kauzális láncolatba illeszkednek. A modern filmművészet időfelbontásos elbeszélésmódját, amely nem pusztán váltogatja vagy összekeveri az idősíkokat, hanem elmossa azok határát, s ezzel újfajta, a külső “történeti” idővel szembeállított benső, szubjektív időélményt fogalmaz meg, Magyarországon Huszárik Zoltán Szindbádja képviseli. A korszak többi időfelbontásos technikával élő filmje nem lép ki a narratív struktúrából, csupán különböző mértékben fellazítja az elbeszélés tér–idő szerkezetét. Ebből a szempontból oldottabb, “cseppfolyósabb” időmontázst találunk Makk KárolyTóth János operatőri és forgatókönyvírói közreműködésével készült Szerelem és Macskajáték című filmjében, míg Fábri Zoltán narratív szempontból zártabb, a kauzális láncba pontosan illeszkedő, elsősorban a képi megvalósítás terén szürrealisztikus flash backekkel dolgozik a 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmben, illetve Az ötödik pecsét első felében. Az időfelbontásosra emlékeztető, de inkább “időmegállításos” technikának nevezhető elbeszélésmód jellemzi Maár Gyula “holtpont-trilógiáját” (Végül; Déryné, hol van?; Teketória). 

 

A korszakot meghatározó két stílusirányzat, a dokumentarizmus és a szerzői stilizáció metszéspontjában három olyan alkotó, illetve film található, amely kétségtelenül a korszak filmtörténetének peremvidékén helyezkedik el. Ha azonban megfordítjuk a kérdést, s immár arra keressük a választ, mely filmek adtak akár csak megközelítően is pontos képet a hetvenes évek társadalmi és egyéni létállapotáról, akkor aligha akadhatnánk a korral adekvátabb mozgóképi lenyomatra, mint Bódy GáborAmerikai anzixa, Erdély Miklós Verziója és Jeles AndrásA kis Valentinója. A három film úgy képes a korszak alapélményét, a hiányt, az ürességet, a pangást, a dolgok megváltoztathatatlanságának benyomását visszaadni, hogy nem szakad el a magyar filmművészeti hagyománytól: a történelem (Amerikai anzix), a hatalom (Verzió) és a társadalom (A kis Valentinó) összefüggésében írja le az egyéni szabadság lehetőségét.

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: magyar.film.hu