A magyar film történetében az 1945-től a filmipar 1948-as államosításáig tartó koalíciós időszak átmeneti korszakot képvisel. Ekkor még megmarad a filmgyártás harmincas évekre és a negyvenes évek első felére jellemző szerkezete: a gyártóbázis állami kézben van, ezt a technikát (stúdiót, felszerelést, személyzetet) vehetik bérbe vállalkozók, akik a saját pénzüket kockáztatják egy-egy film gyártásakor. Ugyanakkor már felfedezhetők a filmipar ötvenes évekre jellemző politizálódásának jelei: az egyes koalíciós pártok is jelentkeznek gyártóként, hogy az általuk fontosnak tartott ideológiát közvetítő filmeket készítsenek, miközben igyekeznek saját filmgyártó vállalatra szert tenni (a Sarlófilm a Parasztpárt gyártócége, a MAFIRT a Kommunista Párté stb.), mozikat üzemeltetnek, még saját filmhíradót is készítenek.

 

A háború utáni első év, 1945 egyértelműen az újrakezdés éve. Magyarországon a gyártóbázis komoly károsodása ellenére meglehetősen korán, 1945 őszén indul újra filmgyártás, ekkor forgatja Keleti Márton a Bródy Sándor drámájából készült A tanítónőt, majd szinte ezzel egyidőben készíti Ráthonyi Ákos Szép Ernő-adaptációját, az Aranyórát. Ebben az évben még két film gyártását kezdték meg, de csak az egyik befejezésére volt pénz (Hazugság nélkül, Gertler Viktor rendezésében), és a négy film alapján elmondható, hogy ekkor még az 1945 előtti mechanizmusok újjáélesztésére tett próbálkozás a jellemző: magántőkés befektetés, régi témák, jól működő sablonok, bevált rendezők. Ezek a korai próbálkozások azonban bebizonyították, hogy a régi struktúra megszűnt létezni, a lecsökkent számú mozik nem biztosítanak elég nagy piacot a filmek költségeinek megtérüléséhez, és a mozisok már nem vállalkoznak filmfinanszírozásra. 

 

A kezdeti lendület így megtorpant, 1946-ban nem készült film, 47 őszén indul újra a munka, ekkor azonban a filmek egy részét már az egyes koalíciós pártok készíttetik (Mezei próféta – Parasztpárt, Könnyű múzsa – Kisgazdapárt, Valahol Európában – Kommunista Párt, Beszterce ostroma – Szociáldemokrata Párt). A politikai csatározásokat jelzi az is, hogy több filmet ezek közül végül nem engedtek bemutatni, ideológiai és anyagi veszteséget okozva ezzel az adott filmet gyártó pártnak. 

A koalíciós időszak filmjei nagyrészt a régi hagyományokat folytatják: irodalmi adaptációk (A tanítónő, vagy a Beszterce ostroma), szórakoztató vígjátékok (Hazugság nélkül, Könnyű múzsa), és bár láthatunk próbálkozásokat valós társadalomábrázolásra vagy egyfajta társadalomkritikára (A tanítónő), igazán értékes film ezen időszakban kettő készül: a Valahol Európában és az Ének a búzamezőkről. 

 

A nemzetközi sikert aratott Valahol Európábant Radványi Géza készítette Balázs Béla forgatókönyvéből a háború után árván maradt gyerekekről, reális képet mutatva a háború utáni rossz körülményekről, a gyerekek kiszolgáltatottságáról. A filmet a gyerekszereplők és a kezdő színészek (Gábor Miklós, Bánki Zsuzsa) természetes, naturális színjátéka teszi hitelessé, a neorealista filmeket idéző közegábrázolást hatásos vágástechnika egészíti ki. Az Ének a búzamezőkről Szőts István második filmje, amelynek forgatókönyvét 1942-ben írta, de az akkori kultúrpolitikai vezetés nem engedte leforgatni. A háborúból hazatért megtört férfi történetének pacifizmusa ekkorra már ugyan némileg idejétmúlttá vált, de a paraszti figurák ábrázolása, közegük bemutatása, az őket megrontó társadalom bírálata épp oly erős, mint Szőts nagy sikert aratott első filmjében, az Emberek a havasonban. Ez a film azonban nem fejthetett ki olyan erős hatást magyar filmtörténetben, mint alkotója előző filmje, mert a kommunista hatalomátvétel után, 48-ban már nem engedték bemutatni, és a hetvenes évek végéig dobozban maradt.

 

A magyar filmszakma életében a fordulatot az 1948. március 21-i államosítás jelentette, amikortól a filmipar különböző területei állami kézbe kerültek (bár az átszervezések több lépcsőben zajlanak 1948–49 során). Ettől kezdve filmgyártással a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat, híradó- és dokumentumfilm-készítéssel a Híradó és Dokumentumfilm Vállalat foglalkozott, a filmek forgalmazása pedig a MOKÉP feladata lett. A filmgyártást központilag irányították, előre megszabva, mely témákról kell filmet készíteni, és az ideológiai üzenet közvetítését azáltal látták garantálva, hogy a forgatókönyveket többször átíratva „tökéletesre csiszolták”. Az államosítás azonban pozitív változást is hozott: végre megszűnt a magyar filmgyártásban a kezdetektől szinte folyamatosan problémát jelentő tőkehiány, és az állami finanszírozás lehetővé tette az igényesebb, esetenként még nagyköltségvetésű filmek készítését is.

 

Az államosított magyar filmgyártás első filmje Bán Frigyes rendezése, a Talpalatnyi föld, amely a népies irodalom hagyományaiból merítő, realista, a paraszti élet hétköznapjait hitelesen bemutató filmes vonulat folytatásának lehetőségét jelenthetné, azonban az elkövetkező évtizedben az egyre erősödő ideológiai befolyás nem vagy csak elvétve tette lehetővé ilyen típusú filmek készítését. 

 

A nevelő célzatú ideológiai üzenet ettől kezdve kötelező velejárója a magyar filmeknek, a kortárs témájú filmek hulláma azonban inkább csak 1950-től kezdve indul be, addig elsősorban a múlt kritikus bemutatása áll a filmek középpontjában. Ezt a sort a Talpalatnyi föld nyitja, amely hűen mutatja a szegényparaszt megváltoztathatatlan, reménytelen helyzetét, kiszolgáltatottságát a nagygazdával szemben, ám pozitív kicsengést ad a filmnek azzal az ígérettel, hogy 45-ös rendszerváltozás mindezt megváltoztatta. Az 1948–49-ben készült filmek jó része a múlt negatívumainak bemutatását célozza meg, ám műfaji szempontból a legkülönbözőbb típusú filmekkel találkozunk köztük: a társadalmi dráma (Talpalatnyi föld), bűnügyi film (Forró mezők), mesejáték (Lúdas Matyi – az első magyar színesfilm), kosztümös film (Beszterce ostroma, Úri muri), operettfilm (Mágnás Miska), és jellemkomikumra építő vígjáték (Díszmagyar). A műfaji skála szélesedése nagyon kívánatos lenne a magyar filmben, hiszen a harmincas évek látszólag prosperáló magyar filmgyártásának is ez volt a legfőbb hiányossága, azonban az elkövetkező évek szigorú ideológiai kontrollja nem kedvez a sokszínűségnek. 

 

A negyvenes évek végén már felbukkannak a kortárs témát feldolgozó, szocialista ideológiát közvetítő filmek is, melyeknek nem a múlt kritikája, hanem a jelen hibáinak bemutatása és követendő példák felvonultatása a célja. Ilyenek a munkatársnőit helyes munkamorálra nevelő öntudatos munkásnő történetét bemutató Szabóné, vagy az új rend termelését meghiúsítani igyekvő szabotőr motívumát szerepeltető Tűz. Ezek a filmek már az ötvenes évek elején jellemző témákat és ábrázolásmódot vetítik előre.

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: magyar.film.hu