Az 1960-as évek a magyar film megújulásának korszaka. A hazai film sokszínűvé válását és az újhullámos hatások magyarországi megjelenését több különböző tényező egyidejű megváltozása tette lehetővé. Az 56-os eseményeket követő megtorlások után a hatvanas évek elején ismét enyhülés figyelhető meg a kultúrpolitika területén, ez kevésbé szigorú ellenőrzést és liberálisabb irányítást hozott magával a filmiparban. A korábbi két filmgyárból négy független játékfilmes stúdiót hoztak létre, élükön filmes szakemberekkel, s ezek a művészeti alkotócsoportok már önállóan dönthettek egy-egy filmterv elfogadásáról és forgatásáról, csak az elkészült filmet kellett bemutatniuk ellenőrzésre.

 

A filmtervek soklépcsős, előzetes kontrollja helyébe így inkább az utólagos ellenőrzésre koncentráló rendszer lépett. Ennek ellenére kevés filmet tiltottak be a korszakban, egyrészt mert a stúdiók és a filmkészítők maguk is többé-kevésbé tiszteletben tartották a politikai vezetés által megszabott szabályokat, másrészt mert a kádári kultúrpolitika igyekezett liberális színben feltüntetni magát. A szókimondó, társadalomkritikusabb filmek bemutatásának engedélyezése és külföldi fesztiválokon való szerepeltetése nagyban hozzájárult a kedvező kép kialakításához. A korszak filmjeire ugyanakkor jellemző az az elbeszélésmód, amely áthallások, parabolák, modellszerű helyzetek megjelenítése révén közvetett módon kritizálta a kor politikai és társadalmi viszonyait. A Balázs Béla Stúdió megalakítása szintén fontos lépés volt a megújulás szempontjából, mert bár a stúdió meglehetősen kis költségvetésből gazdálkodott, nem volt bemutatási kötelezettsége (a fiatalok itt szabadon készíthettek filmeket, de csak a cenzúra által engedélyezett darabokat lehetett nagyközönségnek bemutatni), és így a műhely a főiskolán frissen végzett és más fiatal filmkészítők szabad kísérletező terepe lett. Ebben az évtizedben a főiskolán végzett rendezők viszonylag hamar jutottak filmkészítési lehetőséghez, így a hatvanas évek a filmszakma nemzedéki megújulását is magával hozta, ráadásul a fiatalok között is kialakultak sajátos arculattal rendelkező csoportok. 

 

A hatvanas évek magyar filmjére erőteljes hatást gyakorolt a Nyugat-Európában korábban indult modernizmus, de miként Csehszlovákiában és Lengyelországban, a kor magyar filmművészete is történelmi, politikai és kulturális háttere által meghatározva építette be az újhullámok egyes elemeit. Például a francia újhullámra jellemző lázadó, fiatalos szemlélet és filmnyelvi kísérletezés nálunk ritkán jelenik meg tiszta formájában (leginkább Szabó István korai kisfilmjei és pályakezdő trilógiája – Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm – valamint Sándor Pál első filmje, a Bohóc a falon sorolható ide), e filmek a fiatalság életét, problémáit, látásmódját nem lineáris, csapongó elbeszéléssel és játékos, kísérletező filmnyelvi ábrázolásmóddal mutatják be. A legtöbb filmben azonban ezek a kérdések más alapvető problémákkal kombinálódnak (pl. a történelemmel való szembesülés, generációs konfliktus, a kortárs társadalom kritikája).

 

Az ötvenes évek megrögzött sémáihoz képest új szereplőtípus a pozitív értelmiségi figura, aki tele cselekvési vággyal és újító ötletekkel próbál érvényesülni, nemcsak a politikai korlátokkal, hanem a bürokráciával, az idősebb generáció megcsontosodott szokásaival és megingathatatlan pozíciójával szemben is (Álmodozások kora, Megszállottak, Falak, Szemüvegesek). A téma még a dokumentumfilmben is megjelenik Kovács András Nehéz emberek című művében, és az évtized végén már ezen pozitív értelmiségi kép kritikájával találkozunk Herskó János: N. N. a halál angyala című alkotásában. Az értelmiségi problémákat ábrázoló filmek hősei folyamatosan reflektálnak helyzetükre, jellemző e filmekre a párbeszédes jelenetek nagy súlya, melyekben a szereplők filozofálgató, moralizáló dialógusok segítségével próbálják megtalálni a helyes utat.

 

A hatvanas években ismét megjelenik az igény a vidéki életforma és a parasztság sorsának megjelenítésére, azonban ezt a fiatal filmesek már saját generációjuk szemszögéből ábrázolják. Fiatal hőseik számára ez az életforma már a múlté, melynek tisztelik erkölcsi értékrendjét, de nosztalgiával és egyben kritikával közelednek felé. Kritikájuk nemcsak az előző évtizedek társadalmi viszonyait érinti, hanem bírálják elődeik tehetetlenségét, beletörődését, a lázadás hiányát is. A múlttal való számvetés és az apák, nagyapák életformájával való szakítás számos film témája (pl. Oldás és kötés, Feldobott kő, Tízezer nap, Hogy szaladnak a fák…, Zöldár). Ugyanakkor e filmek fiatal alkotói számára már csak eszmény, de nem követhető példa az Emberek a havasonban vagy a Talpalatnyi földben és néhány más ötvenes évekbeli filmben megfigyelhető, a hétköznapi élet cselekvéseit megjelenítő, a részletek aprólékos ábrázolásán alapuló realizmus. Szakítanak elődeik helyenként balladai hangvételű, realista ábrázolásmódjával, náluk múlttal szembeni távolságtartást egyfajta stilizált megjelenítési mód is jelzi, amely már a hetvenes évek egyik jellegzetes irányzatát vetíti előre (pl. Feldobott kő, Tízezer nap). 

 

A nemzedéki konfliktus témája az évtized második felében könnyed, szórakoztató formában is megjelenik, általában a kor népszerű popzenekarainak részvételével készült művekben (Ezek a fiatalok, Szerelmes biciklisták, Eltávozott nap, Szevasz Vera).

 

A múlttal való szembesülés nem csak a fiatal rendezők témája, az idősebb alkotók számára is ekkor nyílik lehetőség arra, hogy számot vessenek az előző évtizedek eseményeivel. Náluk hiányzik a nemzedéki konfliktus motívuma, a filmek középpontjában viszont ugyanúgy egyén és politika, a személyes sorsok történelem általi meghatározottsága áll, azokat az erkölcsi kérdéseket vizsgálják, melyekkel az egyén az ilyen konfliktushelyzetekben szembesül (pl. Párbeszéd, Húsz óra, Hideg napok). Ezen filmekre jellemző az a sok modernista filmből ismert elbeszélésmód, mely a történetet különböző szereplők nézőpontjából, egymástól eltérő értelmezéseket egymás mellé helyezve mutatja be, anélkül, hogy az alkotók ítélkeznének az egyes történetverziók igazságtartalmáról, ezzel is jelezve az értékek elbizonytalanodását modern világunkban.

 

A hatvanas évek nemcsak a modernista film nagy korszaka Európában, hanem a szerzői filmes életművek kiteljesedésének ideje is, s egy ilyen tendencia a magyar filmművészetben is megfigyelhető. Jancsó Miklósnál korai filmjei után az Így jöttemben és a Szegénylegényekben jelenik meg először a rá jellemző vizuális stílus – hosszú beállítások, lassú, hosszan kitartott vízszintes kameramozgások, erős kompozíciók – és ekkortól kezdve készíti egyén és hatalom összeütközését elvont formában ábrázoló paraboláit, melynek különböző változatai egészen a nyolcvanas évek végéig jellemzőek lesznek életművére. Szabó István a hatvanas években készíti legszemélyesebb hangvételű filmjeit, ahol a szubjektivitás még egyes szám első személyű elbeszéléssel párosul, s bár kifejezésmódja a későbbi évtizedekben objektívebbé és klasszikusabbá válik, az egyén központi szerepe és az alkotó személyes témái megőrződnek korai korszakából. Fábri Zoltánnál már az ötvenes évek közepén készült Hannibál tanár úrban megjelenik sajátos tematikája: az egyén morális választása a történelem által előidézett határhelyzetekben – ezen téma teljesedik ki több sikeres hatvanas évekbeli filmjében (Két félidő a pokolban; Nappali sötétség; Húsz óra; Utószezon; Isten hozta, őrnagy úr!). Ezek mindegyikében megtalálható a Fábri-filmekre jellemző feszes történetvezetés, drámaian felépített párbeszédes jelenetek és a színészi játék kiemelt szerepe. Makk Károly az ötvenes években készített vegyes műfajú és stílusú művei után a hatvanas évek elején egységesebb stílusú filmekkel jelentkezett (Megszállottak, Elveszett paradicsom, Az utolsó előtti ember), ezek az egyén felelősségét ábrázoló filmek talán életműve legpolitikusabb, legdrámaibb darabjai, melyeket a hetvenes években egy szubjektívebb világ ábrázolása és egy líraibb stílus vált fel. 

 

A hatvanas években a művészfilm megújulása mellett a magyar műfaji film is változatosabbá vált, felfedezhető egy törekvés a műfaji skála bővítésére, új színészgárda bevonására, és a kor szórakoztató filmjeire általában jellemző, hogy a néhol kissé ügyetlen próbálkozásokat (pl. akciófilm, kémfilm) a nagyszerű színészi alakítások teszik élvezetessé. A kor legnépszerűbb közönségfilmjei Várkonyi Zoltán látványos Jókai-adaptációi (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáti Zoltán) és Keleti Márton vígjátékai (Butaságom története, A tizedes meg a többiek) voltak. Az izgalmat ötvenes évek szabotázs és katasztrófa-filmjeit felváltó krimik (A hamis Izabella, A gyilkos a házban van) és kémfilmek (Foto Háber, Fény a redőny mögött) szolgáltatták. Még a James Bond-stílusú akciófilm meghonosítására is történt kísérletet (Az oroszlán ugrani készül). A kabaréhumor hagyományát szatirikus vígjátékok készítésével próbálták újjáéleszteni, melyek fő sztárja az új komikusfigura, Kabos László volt (A veréb is madár). 

 

Az évtized végén ismét egy szigorúbb, korlátozóbb politikai irányítás lesz jellemző, amelynek következtében a rendezők a politikus, lázadó témáktól inkább a magánéleti szféra felé fordulnak, és megjelenik a feltűnően szép fényképezésre és a stilizált, lírai képi világra épülő úgynevezett „esztétizáló” filmek irányzata.

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: magyar.film.hu